ɫ����Ƶ

Minden este, amikor egy család leült vacsorázni, imádkoztak, mielőtt enni kezdtek. Az apa azzal a kéréssel zárta az imát, hogy Isten a család vendégeként jöjjön el az asztalukhoz, és áldja meg az ételüket. Estéről estére ugyanezekkel a szavakkal zárta az imát, mielőtt hozzáfogtak volna a vacsorájukhoz. A kisfia mindig nagy figyelemmel hallgatta ezt az imát.

Egy nap megkérdezte az apját: „Miért kéred ilyen kitartóan Istent, hogy jöjjön el, hiszen Ő soha nem látogat el hozzánk?”

Az apa erre valójában nem tudott mit mondani, de sikerült valami választ összehoznia: „Nos, fiam! Mi ezután is folyamatosan várunk. Biztos vagyok abban, hogy Isten minden este hallja a meghívásunkat.”

„Atyám! Ha valóban azt várod, hogy Isten majd eljön vacsorázni, akkor hogyan lehetséges, hogy soha nem készítesz elő helyet Őneki az asztalnál? Ha valóban azt akarjuk, hogy az Úr ellátogasson hozzánk, akkor helyet kell csinálnunk az Ő részére.”

Az apát zavarba hozták a fia kérdései és a találó megjegyzései. Hogy véget vessen ennek a kínos helyzetnek, helyet készített elő Istennek az asztalnál. Finomművű ezüst evőeszközt, tányért, szalvétát és egy poharat tett oda.

Amint befejezte a teríték előkészítését, valaki bekopogott hozzájuk. A fiú izgatottan azt gondolta, hogy Isten jött el. Amikor kinyitotta az ajtót, egy hajléktalan fiatal állt ott. Reszketett, mert nagyon fagyos volt az idő. A fiú először megdöbbent, mert tényleg arra számított, hogy Isten érkezett meg. Majd egy kicsit elgondolkozott, és azt mondta: „Azt hiszem, Isten ma nem jöhetett el, ezért maga helyett küldte ezt a fiút.”

„Gyere be!” – mondta, és leültette a fiút Isten üres helyére a vacsoraasztalnál.

Ez az anekdota arra emlékeztet bennünket, hogy soha nem tudhatjuk, milyen formában jön el hozzánk Isten. Sokan Istent csak közvetlenül akarják szolgálni, mert nem ismerik fel, hogy az Istennek végzett munka része a teremtése szolgálata. Az élet minden nap lehetőséget kínál számunkra, hogy segítsünk másokon. Minden ilyen alkalommal Isten gyermekeinek a helyzetén könnyítünk.

Mindannyian Isten részei vagyunk. Amikor elutasítunk valakit, ezt Isten egyik gyermekével tesszük. Hogyan várhatjuk el Istentől, hogy elégedett legyen velünk, ha nem segítünk valamelyik teremtményén?

A spiritualitás azt jelenti, hogy kellő érzékenységgel, fogékonysággal hangolódunk rá mások szükségleteire. Miközben a meditáció gyakorlásával igyekszünk spirituálisan fejlődni, kezdjük el annyira kitágítani a szívünket, hogy egyetlen családként az egész teremtés beleférjen! Ekkor anélkül, hogy bármit is akarnánk magunknak cserébe, teljes szívünkből kezdünk szolgálni. Amikor így teszünk, valóban kiérdemeljük Isten örömét.